Sophie - Prózák

Bármerre is nézek, túl sok keserűséget, zárkózottságot, elutasítást, érzelmi sérülést látok magam körül, mind a férfiak, mind pedig a nők körében. Azt látom, hogy miközben úgy teszünk, mintha milyen kemények lennénk, belehal a szívünk a fájdalomba! És elkezdünk nemadni és nemelfogadni. Bezárulunk. Eleinte kicsit, azután egyre jobban, míg végül a saját magunk által növesztett páncél alatt, hosszú haldoklás után végleg meghalunk.
Nem élettársak, hanem ellenséges harcosok vagyunk?
Miért nem találjuk az egymáshoz vezető utat?
Miért egymás ellen vagyunk, és miért nem egymásért?
Hát nem arról szól az élettörténetünk, hogy kiegészítjük, és nem legyilkoljuk egymást, miközben titkon a könnyeinket törülgetjük?
(2002)

GONDOLKODOM A NEMI SZEREPEINKRŐL

„A kultúra megtanítja a gyerekeket, hogy a férfiak és nők közötti különbség annyira fontos, hogy egyfajta szemüvegként kell használni, hogy ezen keresztül nézzünk mindent. A nemi identitás lassan fejlődik ki kettő és hét éves kor között, míg a nemhez igazodás már felfedezhető 4-5 éves korban. Ráadásul a gyerekek a nemüknek megfelelő viselkedést erkölcsi követelménynek tekintik, és büntetést kívánnak azoknak a gyerekeknek, akik eltérnek a nemüknek megfelelő viselkedéstől. A gyerekek azt is megtanulják, hogy a nemi szemüveget magukra is vonatkoztassák, hogy énképüket „fiúságuk” és „lányságuk” köré szervezzék, és hogy önértékelésüket az „Elég férfias/nőies vagyok?” kérdésre adott válaszban fogalmazzák meg. A gyerekek azért igazodnak a nemükhöz, mert a nem történetesen az a fő szempont, ami köré a kultúra valóságképét szervezi. Ha a kultúra kevésbé fog a nemhez igazodni ideológiájában, a gyerekek is kevésbé fognak nemükhöz igazodni viselkedésükben és énképükben.”
(Részletek a „Pszichológia” c. tankönyvből)

Tovább gondoltam az olvasottakat.
Amíg az emberi értékek évezredek óta csaknem állandóak, az, hogy mik az ideális nő, ill. férfi jellemzői, koronként és kultúránként váltakozik. A szerepelvárások és szerepideálok mindig igazodnak az adott gazdasági, politikai, társadalmi, stb. adottságokhoz, viszonyokhoz. Ellenben az örök emberi értékek: becsület, segítőkészség, bátorság, kitartás, stb., ugyanazok voltak ezer évvel ezelőtt, mint most. Ezek az emberiség fennmaradása szempontjából ma is fontos értékek szorulnak háttérbe, a nemi szerepek túlzottan megnövekedett jelentősége miatt. Mesterségesen megosztjuk a társadalmat nőkre és férfiakra, piedesztálra állítjuk az anyai és apai szerepeket, aminek természetesen nagyon kevesen tudunk megfelelni, mert még mielőtt szülővé válnánk, nem sajátítjuk el az emberi értékeket. Arra szorítkozunk ugyanis, hogy női / férfi szerepet játszunk, ahelyett, hogy megtanulnánk emberként gondolkodni, érezni és cselekedni. (Előbb tanítjuk meg gyermekeinknek azt, hogyan viselkedik egy kisfiú/kislány, mint hogy kialakulna a nemi identitásuk!) Azután pedig kongatjuk a vészharangot, és számon kérjük polgárainktól az emberi, embertársi érzelmeket, a felelősségteljes gondolkodást és cselekvést, egyszóval az emberi értékeket. Nem a nemiség fontosságát vitatom, hiszen akkor az Életet, a Természetet kérdőjelezném meg, csupán azt tartom túlzásnak, hogy egy szerep köré szervezzük az életünket, és ezen a szerepen múlik az énképünk. A párkapcsolat is csak

akkor nevezhető valódinak, ha a szexualitáson felül az intimitás, az érzelmek is összekötik a párt. Az érzelmeket pedig már csak nem osztjuk fel női és férfi érzelmekre?
Talán nem tévedek túl nagyot, ha azt gondolom, hogy sok pszichés betegség visszavezethető arra, hogy emberek – nők és férfiak egyaránt – a nemi szerepeikbe görcsölnek bele, mert úgy érzik, nem képesek megfelelni ezeknek a szerepelvárásoknak. (Ennek klasszikus példája a nő, aki feleség, anya, és felelős pozícióban dolgozik. Számtalan újságcikk jelent meg erről a témáról, hogy miként képes összeegyeztetni e három szerepet, melynek mindegyike egész embert kíván – sic!) A gyógyulás útjának azt látom, hogy a meg nem oldott problémától elfordulva, emberi értékeink gyarapítására helyezzük a hangsúlyt. Olyan képességek fejlesztésére, mint a kitartás, egyenes jellem, stressztűrő képesség, problémamegoldó készség, jártasság a társas kapcsolatokban, a szeretet készsége, stb. Folytathatnám a sort, mely végeláthatatlan, és sokkal fontosabb, mint azt csiszolgatni, hogy az éppen aktuális kordivatnak megfeleljen a nőiességünk/férfiasságunk. A szerep olyan lesz, amilyenné az ember formálja. De ha csak üres szerep van ember nélkül?!

Más problémát is okoz, ha szerepeinknek túl nagy fontosságot tulajdonítunk, és azonosítjuk magunkat velük. Személyiségünket könnyen inkonzisztensnek találhatjuk, hiszen minden szerepünkben másképp kell viselkednünk – különben nem felelnénk meg a szerepelvárásoknak, sőt saját szerepelvárásainknak sem. Igen sokszor az is előfordul, hogy egymásnak ellentmondó szerepekbe kényszerülünk, ami komoly lelki megterhelést jelent. Egy lelki labilitással küzdő személyiségre ezáltal hatalmas nyomás nehezedhet, ami akár betegséget is okozhat.

A szerepeinkkel való azonosulás miatt még egy probléma vár ránk: ha saját szerepelvárásainkat nem a valóságos kultúra alapján határozzuk meg, hanem a kultúrakonstrukció alapján, vagyis az átlagot, az átlagosat vesszük figyelembe, aminek – mivel ez csak egy elméleti fogalom – sose leszünk képesek megfelelni, ez önérték csökkenéshez vezethet. Ráadásul, ha az egyén úgy érzi – akár valóságos, akár nem –, hogy a szerepteljesítménye nem megfelelő, nem a szerepet utasítja el, hanem saját magát, mivel már összenőtt a szerepével.
(2002)