Sophie - Prózák

GONDOLKODOM ...

A hitről
A hitetlenségről

GONDOLKODOM A HITRŐL

Hiszünk a tudományban, hiszünk Istenben, hiszünk a Természet erejében. A hit vezérelv, aminek alapján minden érthetetlen értelmezhetővé válik az egyén számára. A hit az alap, amire építeni lehet. Erre építi fel az egyén erkölcsi értékrendjét, erkölcsi értékrendjére anyagi értékrendjét, és ez határozza meg cselekedeteit. Cselekedetei törvényszerűsége pedig, hogy következményekkel járnak.
Freud és Jung a tudattalan összefüggéseit kereste, mindketten pszichoanalitikusok voltak, illetve a pszichoanalízis megteremtői, forradalmárok a pszichológia terén. A forradalom mindig valami elfojtott dolog kirobbanása. Az előttük lévő és az akkori kor emberei nem vettek tudomást létező ösztöneikről, nem illett, mert tiltotta a keresztény etika. A kereszténység már addigra világvallássá lett, legalábbis világszerte akadt annyi követője, hogy meghatározó tényezőjévé vált az erkölcsi nevelésnek. A keresztény etika az ösztönt azonosította a nemi ösztönnel, amit meg kell fékezni. Ezáltal az ösztönt lealacsonyította és megfosztotta attól a tulajdonságától, hogy az ember alapvető szükségleteinek megszerzését szolgálja. Nem elnyomni, hanem uralni, irányítani kell, mely a tudat feladata. Így nem az ösztönei uralkodnak az emberen, hanem az ember az ösztönein. Ettől természetesen az ember még ember volt, és ugyancsak érvényesültek ösztönei. A keresztény erkölcsi tanítás és a valóság között áthághatatlan szakadék képződött. Az a hit, amely az emberről és annak alapvető szükségleteiről nem vesz tudomást, és a létező valóságot letagadja, az a hit előbb-utóbb összeomlik, mert nincs gyökere.
Amikor a hit és a valóság ellentétéről már nem lehetett nem tudomást venni, a feszültség óriási lett. Freud megalkotta a tudatalattiról szóló elméletét, amely bombaként robbant, mivel a keresztény hit alapvető értékrendjét torpedózta meg a szexualitásról. Megdőlt az a „közmegegyezés” is, mely szerint, amiről nem veszünk tudomást, az nincs is. Később Freud kísérletei bebizonyították, hogy amit tudatosan elnyomunk, az máshol, más formában tör felszínre, kivetítjük vagy más módon tüntetjük el. Az addigi tabu, a szexualitás természetesen Freudnál előtérbe került, hiszen ez volt az addig agyonhallgatott, „ismeretlen” terület, mely arra várt, hogy a tudat, tudomány felfedezze. A történeti háttér ismeretében érthető, hogy Freud miért eredeztetett minden problémát a szexualitásból.
Jung egy generációval később született, addigra a Freud által kavart vihar némileg lecsendesedett, az emberekben tudatosodott, hogy ezzel az „alantas” szexuális ösztönnel is lehet együtt élni. (Igaz, hogy emberként már kevésbé lehetünk szentek.) Időbe telt, amíg ezt a társadalom megemésztette, de az egyensúly mégis helyreállt, az emberiség nagy lépést tett a Teljesség felé, és alapja már az a hit, amelynek gyökere a valóságban van. Jung problémáink okait már nem kizárólag szexuális ösztöneinkre vezette vissza. Freud tanítványa volt, az ő tudattalanról szóló elméletét fejlesztette tovább, de már nem

egyedül a szexuális ösztönt jelölte meg, mint lelki problémáink egyedüli okát. Bevezetett, illetve átértékelt jó néhány fogalmat. Többek között újraértelmezte az individuum fogalmát, ezzel utat nyitott az egyéni fejlődésnek. Felismerte, hogy a kollektív nem egy arctalan tömeg, hanem együttműködni képes, egyéniséggel bíró emberek szabad akaratú társulása. Az embernek nem csak hite, ösztöne van, hanem egyénisége is, mely fejlődésre, tudásra vágyik.
Napjainkban ismét egy szakadék tátong az idealizmus és a valóság között. Idealizáljuk a közösséget, közben nem veszünk tudomást arról, hogy a közösség egyénekből áll. Elátkozzuk az egyénieskedést, az önzést, miközben egyéni céljainkat hajszoljuk. Hitünk ismét nem a valóságban gyökerezik, mert miközben mindannyian egyéni érdekeinkért küzdünk, fennen hirdetjük a közösség érdekeit. Nem vesszük tudomásul, hogy az egyén már csak akkor lehet elégedett és boldog tagja a társadalomnak, ha a társadalom szükségleteivel együtt egyéni szükségletei is kielégítésre kerülnek. Az ember egyre igényesebb. El lehet átkozni az önzést, le lehet becsülni az egyéni érdekeket, el lehet nyomni az egyénit – ideig-óráig. Inkább azonban tanulnunk kellene abból, ami már megtörtént. Látnunk kellene, hogy hová vezetett szexuális ösztöneink, energiáink elnyomása. Most ugyanezt tesszük az egyéni érdek fogalmával. Miközben elátkozzuk, egyre vadabbul éljük ki ezt az alapvető ösztönünket. Nem törődünk senki mással, csak saját magunkkal, csak saját érdekeinkkel.
Nem az önzést dicsőítem, mindössze arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az egyéni érdek ösztönös törekvés, amit nem lehet letagadni és elnyomni. Úgyis utat tör magának. Hinnünk kell az egyénben, egyéniben, ugyanúgy, mint a közösségben. A közösségnek akkor van egészséges ereje, ha egészséges egyének alkotják, akik nincsenek tele bűntudattal egyéniségük, egyéni érdekeik érvényesítése miatt. Amit nem fogadunk el, az megáll a fejlődésben, mert nem tud kibontakozni, és nem tud a neki megfelelő helyre kerülni értékrendünkben. Ha valami ellen harcolunk, az értelmetlenül elfecsérli energiánkat és túlságosan nagy hangsúlyt kap életünkben. Óhatatlan túlértékeléshez vezet. Ne legyünk álszentek végre, fogadjuk el az embert úgy, ahogy van. Amit elfogadunk, az ellen többé nem harcolunk, nem veszítünk feleslegesen energiánkból, és azt, ami innen felszabadul, felhasználhatnánk máshol. Mondjuk önmagunk és mások megértésére.
Amit túlbecsülünk, abban hiszünk. Amiben hiszünk, annak nagy értéket tulajdonítunk. Ha valaki hitünket támadja, legbecsesebb, legnagyobb értékünket támadja. Stabil az emberbe és az emberiségbe vetett hitem, de ugyanilyen megingathatatlanul hiszem azt is, hogy csak az a hit (legyen bármilyen is!) szolgálja az egyén és a társadalom fejlődését, mely a valóságban gyökerezik.

(2000)

GONDOLKODOM A HITETLENSÉGRŐL

Halljátok meg Égiek!!! És válaszoljatok!!! Mi a fenét csináltam eddig???
Tényleg nem tudom, mert ahogy olvasom az idevágó szakirodalmat (Ah! Ez nagyon szépen hangzott! – Kézfejemmel megtöröltem fénylő homlokomat!), rájöttem, annyi tennivalóm van még a saját házam táján, hogy nem hinném, elég lenne rá ez a hátra lévő néhány kevéske év. Ha pedig ez tényleg így van… Hát a fene se tudja, de nem hiszem, hogy szívesen visszajönnék ide, erre a jó kis siralombolygóra!
Azt hiszem, kénytelen leszek az összes létező és nem létező energiámat összeszedni (valószínűleg még kölcsönre is szükségem lesz!), hogy elvégezzem a rám testált feladataimat, még ebben a jó kis földi testemben.
Hahó Teremtőm!... Nem mehetnék még Haza? Nagyon szívesen megszöknék innen! Mit mondasz? … Hogy ezt az életet én vállaltam? … Biztos, hogy jól emlékszel? … Már megbocsáss, de beláthatod, hogy jócskán eljárt feletted az idő, és lehet, hogy nem jól emlékszel! … Jaj! Most haragszol? … Jó, rendben! Maradok. … „Mondottam ember! Küzdj és bízva bízzál!” … Értem Uram! (Csak tudnám mibe? De tényleg! Miben!?)
(2002)