GONDOLKODOM A NEGATIVITÁSRÓL
 Nem egyszerűen látásmód a negatívizmus, hanem életmód, életforma – mindent áthat. A gondolkodást, cselekvést, érzelmeket, hitet, bizalmat, meggyőződést, célt, tervet, önbizalmat. … Anyagi jólétet, egészséget, életkedvet, hangulatot, kapcsolatokat, jövőt… Gyűlölködést, bosszút, agressziót szül, kicsinyességet, kapzsiságot, keserűséget és boldogtalanságot. Irigységet, intoleranciát, merevséget, rossz önértékelést és énképet. … A valóságtól való menekülést, önpusztítást és mások eltaposását (ön- és közveszélyes!). … A stresszel való megküzdési képtelenséget, rossz frusztrációtűrést, torz és rosszul azonosított érzelmeket, önzést. … Öncsalást és ezáltal másokkal szemben is őszintétlenséget… Én-bezártságot, embergyűlöletet, elszigeteltséget, magányt, betegséget, torzult látásmódot, torzult személyiséget … Megakad az érzelmi és az értelmi fejlődés – abban az értelemben, hogy a világot és önmagát megismerje. …
Kisebb-nagyobb mértékben mindannyian rabjai vagyunk, mert így vagyunk vezethetők a mindenkori hatalom számára. A boldog ember ugyanis nem vezethető, nem befolyásolható!
(2001)
|
GONDOLKODOM A NEGAÍV HANGULATRÓL
Mi is a legnagyobb problémánk, ha szétnézünk magunk körül?
Az örökös negatív hangulat.
Ezért rosszkedvűek vagyunk.
Ezért ingerültek vagyunk egymással.
Nem tudjuk kibontakoztatni képességeinket, mert pénzt kell keresnünk.
 Változtatni kéne, de nem tudunk.
Ezért újfent csak rosszkedvűek vagyunk.
Mindig valamilyen hiányérzettel küzdünk, de még a hiányérzet sem tudatosul, csak egy homályos, kellemetlen érzés.
Rosszkedvünket hazavisszük.
Családunkkal is türelmetlenek vagyunk.
Nem jut időnk rájuk.
Nem jut időnk magunkra.
Változtatni kéne, de nem tudunk.
És már kedvünk sincs hozzá.
Már ahhoz sincs erőnk, hogy valamit akarjunk.
Álmodni pedig...
Már azt sem tudjuk, mi volt az álmunk.
Elfelejtettük.
Visszanézünk.
Nem látunk semmit, csak egy nagy rohanást.
Robotot.
Hajszoltak vagyunk.
Változtatni kéne, de nem tudunk.
Körülnézünk.
Ugyanezt látjuk magunk körül, ugyanazt, mint amiben mi élünk.
Megnyugszunk, hogy akkor jó...
Ez a normális, mert mindenki ezt csinálja.
Boldogtalanok vagyunk, de már ezt sem érzékeljük, mert mindenki boldogtalan körülöttünk.
Változtatni kéne, de nem tudunk.
Ez a "normális".
Már elveszítettük a viszonyítási pontot, mert nincs a környezetünkben olyan ember, aki önmagát éli, az Életet éli, a Teljességet, a Boldogságot éli.
Ugyanígy járunk a szeretettel.
Azt hisszük az a szeretet, ahogy mi szeretünk, és ahogy minket szeretnek.
Veszekszünk, gyűlölködünk.
Vagy, ami még rosszabb, már nem is veszekszünk, nem is gyűlölködünk.
Nem beszélünk egymással, társunkkal.
Egy idő után már nem is tudunk, mert mérhetetlenül eltávolodunk egymástól.
Változtatni kéne, de nem tudunk.
Ismét körülnézünk.
|
Nem veszekszenek.
Csend van.
Üres csend.
Hallgatás.
Iszonyat.
Gyanítjuk, hogy Kisék és Nagyék ugyanígy nem élnek már, mint mi.
De erre inkább nem gondolunk.
Mert akkor változtatni kéne.
De nem tudjuk, hogyan.
Nem tudjuk, merre.
És azt sem, hogy mikor.
Kivel.
A házasságunk már csak papíron létezik.
Már semmiféle érzelem nem köt össze minket.
Csak az érzéketlenség.
Az elkülönültség.
A társas magány.
Ami százszorta rosszabb az egyedüllétnél.
Megrázóbb, megrendítőbb.
Változtatni kéne...
De akkor mi lesz?
Hol találok magamnak másik párt?
Másik munkahelyet?
Most viszonylagos anyagi biztonságban élek, de ha változtatok, akkor mi lesz?
Biztosan még rosszabb lesz.
Ha változtatok, mit fognak szólni a szomszédok, munkatársak, barátok?
Mit fognak szólni, ha mást mondok, mást teszek, másképp élek, mint ők?
Még a végén kihullok a "fészekből", egyedül maradok.
Ezért inkább nem változtatok.
Úgy csinálok, mintha nem lennék magányos, nem lennék elszigetelt.
 Elhitetem magammal, hogy igazából nem is olyan rossz nekem.
Ott van a házastársam mellettem.
Igaz, hogy nem beszélgetünk, de jobb is, ha nem szól hozzám, mert futkos a hideg a hátamon, olyan hülyeségeket beszél.
De legalább nem vagyok egyedül.
És különben is.
Lehet, hogy rosszabb párt kapok.
A szomszédék is állandóan ölik egymást.
Na nem, akkor inkább maradok.
És lassan, észrevétlenül haldoklunk.
Változtatni kéne, de nem tudunk.
Átvegetáljuk az életet.
Bár ez már nem is élet.
(2008-04) |
A negativitásról
