Június 20.
„Szegény én”, és más játszmák
Janival szikrázik köztünk a levegő, nem vagyunk egymás kedvencei. Tanulni valóm: megbocsátás, elfogadás, szeretet. Huh! Ezeket a szépen hangzó dolgokat nem könnyű megvalósítanunk a gyakorlatban. Amikor valaki folyton nyüzsög, ha kell, ha nem, és amit én csinálok, még azt is kiveszi a kezemből, hát … Elég nehéz szeretni, még akkor is, ha tudom, hogy mindezt a bizonyítási kényszer eredményezi, aminek gyökerei gyermekkorára nyúlnak vissza. Megint a folytonos bizonyítási kényszerrel találom szembe magam. Hm. Elgondolkodom, talán tükör? De rájövök, hogy nem, mert nekem nem ezzel van dolgom. Más örömben van részem: Jani az „áldozat” a tipikus „szegény én”. „Megbocsátás, elfogadás, szeretet” – mormolom magamban. Érzelmi érettség = felelősség.
Erről egy másik játszma jut eszembe. A neve: „Szeretetmegvonási játszma”, de ez csak a felszín. Az igazi ok a hatalom. A játszma lényege: „ha nem azt teszed, amit én akarok, akkor látványosan |
megvonom tőled a szeretetemet.” A szeretet természetesen bármi mással helyettesíthető, ami a másik gyenge pontja. Ezt mindkét nem tagjai játszhatják. Szereplők: a hatalmat bitorló, a kiszolgáltatott, és mint a legtöbb játszmában, a segítő. A játszmákban az a jó, hogy teljesen kiszámíthatóak, megbízhatóak, mert minden fél részéről kódolva van a végszó, amire a játszma beindul. Az érzelmek, amik az ilyen játszmákat kísérik, azért tarthatóak fenn, mert a fájdalmon alapulnak. Ezért kialakul a fájdalomfüggőség, amit másképpen drámázásnak is nevezünk. Ám mindegy az elnevezés, a lényege: ahelyett, hogy a fájdalmunkkal és a valódi (belső) konfliktussal való szembenézést választanánk, annak okát kutatnánk, újra és újra eljátszuk ugyanazokat a játszmákat. Évekig. Brrr. Pokoli!
|
Június 21.
A „Szegény én” folytatódik
 |
A „szegény én” sokunk kedvenc szerepe, férfiaké, nőké egyaránt, annak ellenére, hogy ez inkább az elfuserált női szerep kategóriába tartozik, míg a vele szemben álló elkövető az elfuserált férfiszerep. Tipikus esete a függőségi játszmáknak, mert amíg egyikünk a „szegény én”-nel uralkodik, addig mindig is lesznek vele szemben az „elkövetők”, különben nem tudnánk kivel eljátszani ezt a szerepet. (Ősrégi játszma. Hogy miért nem ment még ki a divatból? Valószínűleg azért, mert a mai napig jól funkcionál.) Amellett, hogy ez függőségi játszma, hatalmi dráma-elemeket is tartalmaz, mert az elkövető nyílt agressziójával szemben „szegény én” a kiszolgáltatottak gyengeségével uralkodik. És a látszat ellenére nem egyszer ő a győztes!
Most, hogy Jani volt olyan kedves és eljátszotta nekem a „szegény én”-t, jobban szemügyre vehettem, mint amikor én játszottam. Árnyaltabb is lett erről a játszmáról a véleményem, rájöttem, hogy elég súlyos pszichózis lehet a hátterében, ugyanis a stresszel való megküzdési stratégiaként is szerepelhet repertoárunkban, mint hárítás, racionalizálás, stb.
Ha én vagyok a „szegény én”, nem lehetek boldog (de az „elkövető” sem – haha!), nem lehetek sikeres. Nem teremthetek magamnak jólétet – hiszen mindez ellentétes a „szegény én” szerepével. Ez például egy gátlótényező lehet a jólét megteremtésében, és konszolidálhatja a szegénységet. Ugyanis a megoldás keresése helyett magunkat sajnáljuk, s ezzel múlatjuk az időt. Az önsajnálat csak igazán pótcselekvés! |
Június 21.
A „szegény én” és a manipuláció
A manipuláció lényege, hogy az „elkövető” ugyanakkor a „megmentő” is. Azért nem tudunk ebből a fajta játszmából könnyen kijönni, mert ebben nem csak a gonosz szerepel (az elkövető), hanem a jó is (a megmentő). A gonosz ugyanaz az ember, aki a jóember is, ezzel a jóság kritériumának is eleget tesz, mind az ő saját szemében, mind pedig az enyémben (a szegény én). Az egység értelmében a rossz és a jó egyszerre létezik. Ezért nem hagyunk föl ezzel a játszmával egykönnyen, mert nem egyértelműen csak a gonosz áll szemben az áldozattal. Ez még olyan pároknál is igaz, akik közül a férfi italozik és brutálkodik, mert amikor józan, akkor általában „kenyérre lehet kenni”, vagyis megjelenik a megmentő.
Miért érzem magam védtelennek?
 |
Lehetséges válasz: a „szegény én”-től, hiszen az áldozat ugyanabban a játszmában nem lehet elkövető.
Miért érzem azt, hogy nem vagyok képes irányítani az életemet?
Lehetséges válasz: a „szegény én”, az áldozat, nem irányíthat, hiszen ő van kiszolgáltatott helyzetben.
Vagyis a szerep megkötéseket tartalmaz, mint minden szerep!
A legtöbb ilyen függőségi viszonynak – ideértve a dohányzást is – azért olyan nehéz ellenállnunk, mert nem ritkán, ugyanannyi a viszony jutalomértéke, mint a hátránya. Más kérdés, hogy mi a célunk. Ha például a szabadság elérése, akkor természetesen egyetlen függőségi kapocs sem maradhat meg életünkben. Mióta nem dohányzom, látom, hogy milyen kényszerhelyzeteket, kényszercselekvéseket éltem meg, éppen a függőségem folytán, amiket akkor nem észleltem.
|
A Sophie - Prózák weboldalainak egyikén jár Kedves Olvasó, ahol több mint 40 történetet, szikrát, spirituális ébresztő gondolatot, sőt, gondolatébresztő gondolatot talál. A prózák többfélék, így a spirituális jellegű írásokon kívül sok-sok szórakozásra, nevetésre is van lehetősége.
Az oldal három gondolatébresztő írást tartalmaz: Szegény-én és más játszmák, A szegény-én folytatódik, A szegény-én és a manipuláció.
Mind az epikai, mind a lírai alkotásokra jellemző egyfajta spirituális beállítódás. De nevezhetjük a változás irányába ható gondolkodásmódnak, ébresztőnek is. Ez leginkább az Ébredés Krónika 2009. c. naplóbejegyzéseknél tűnik ki a legtisztábban, és elég sok vers, illetve versciklus tartalmából, címéből.
|
|
