Sophie - Prózák

A FANTÁZIA VILÁGA

Edward csak annyit látott, hogy a kamion feltartóztathatatlanul, hatalmasan rohan felé. A másodperc töredéke alatt fölvillant agyában, hogy már nincs ideje semmiféle manőverre, a frontális ütközést nem kerülheti el. A kamionsofőr rémült arcát látta, a borzalmas csattanást hallotta és egy iszonyú lökést érzett. Meghalok – ez volt az utolsó gondolata.

Tudta, hogy meghalt és azt is, hogy nincs teste sem. Ezért nem értette, hogyan működhetnek érzékszervei: látása, hallása. Hogyan lehetnek gondolatai, ha agya sincs? Ezt sem értette, de kétségtelenül halott, így nem a Földön van, hanem a világmindenség része, egy erőtér része az energiamindenségben. Az erőterek hálót alkotnak, a hálót pedig a különböző energiák, amiket egy magasabb rendezőelv ural. A különböző energiákat a különböző élőlények bocsátják ki, a katicabogártól az emberen keresztül, a legtávolabbi bolygóig. És ugyanezek az energiák éltetnek élőt és „élettelent”. Edward figyelte a háló láncszemeit, melyek egyformák és egymástól is egyforma távolságra vannak, egy irányban haladnak. Olyan, mintha valami körforgás lenne. Egyelőre meglehetősen szürkének és egyhangúnak tűnt minden. Nem érezte magát sem kellemesen, sem kellemetlenül. Igazság szerint nem is érezte magát sehogyan sem. Ellenben a kíváncsisága felébredt. Arra gondolt, hogy körül kéne nézni, fel kellene fedezni ezt a számára új világot. Ekkor vette észre, hogy halad. Lassú mozgással, mintha lebegne. Szóval, amit kigondolok, az mindjárt meg is valósul – szögezte le. Gondolatait tovább szőtte. Tehát nincs testem, de vannak érzékszerveim, és vannak gondolataim. Vannak-e emlékeim? – tette fel magának a kérdést. Megpróbálta felidézni az emlékeit, melyeket még életében szerzett be. Várt egy darabig, de nem jött egyetlen emlékfoszlány sem. Gondolkodott, hogy mi lehet az oka. Aztán rájött, hogy az emlékek érzelmekhez tapadnak. Neki pedig nincsenek érzelmei. Nem így képzelte el a halál utáni életet.
Jó lenne érintkezni az itt tartózkodó energialényekkel. Ahogy kigondolta, máris változást tapasztalt. Egy ködgomolyag közeledett felé – vagy lehet, hogy ő közeledett a ködgomolyag felé, ezt nem tudta eldönteni. A ködgomolyag kezdett színesedni. A szivárvány összes színében pompázott, de nem bántóan fényesen, hanem inkább pasztellszínűnek látszott. Ahogy az energialény a közelébe ért, valami megváltozott. Először hirtelenjében nem is tudta mi, inkább csak érezte. Ez az! Érezte! Eddig nem érzett semmit, most azonban, ahogy egymás közelébe értek, az energiáikkal közvetlen kapcsolatot teremtettek egymással. Edward jólesően nyugtázta, hogy a lény kellemes érzetet kelt benne. Meglepve tapasztalta, hogy egyre több ilyen energialény közelít felé, és ő ezektől a közvetlen kapcsolatoktól „élni kezd”. Az érzései életre keltek. A lényekből csak pozitív kisugárzás érkezett felé. Körbefolyta a végtelen szeretet. Aztán a kör egy helyen szétnyílt, a lények továbbra is közrefogták és a kör most egy folyosót alkotott. Érezte, tudta, hogy ez azt jelenti, hogy neki vissza kell mennie a Földre.
A felső rendezőelv szövi át meg át az életet és a halált a Földön, és a világmindenségben. A következmények végtelen láncolata ez, ami sohasem szakad meg. Egyetlen ember ebben a láncban ugyan csak egyetlen láncszem, mégis mindegyik láncszem szükséges ahhoz, hogy a rendszer működőképes legyen, mint ahogyan a gyöngyvirág, a hangya és a kőszikla is szükséges ahhoz, hogy a lánc ne szakadjon meg.

Az ember ezt úgy nevezi, hogy az ok és okozat törvénye. Minden okozat visszavezethető egy okra, egészen a végtelenségig, így függ össze minden mindennel, közvetlenül és közvetetten.
Edward megértette, hogy lélekenergiája visszavezeti a Földre. Habár azt nem tudta, hogy miért, mert azt sem tudta, hogy még mit kell tennie hátralévő életében. Bár ez attól függ, hogy ettől a mostani „látogatástól” miképp változik meg gondolkodásmódja, miképp vélekedik életről, halálról.

Most azonban egy másfajta szeretet hívja. Így könnyebb a visszatérés.
A kórházi szobában félhomály uralkodott, az életben tartó gépek halk duruzsolása hallatszott. Az ágya mellett egy kistermetű, filigrán nő ült és egyfolytában beszélt a mozdulatlan beteghez. Már több, mint egy napja ült itt, hol felolvasott egy könyvből, hol arról beszélt, hogy mennyire szereti a férfit, és ha majd meggyógyult, mi mindent fognak csinálni együtt. A beteg szemhéja alig észrevehetően megrezdült. Katherine szívében új erőre kapott a remény, melyet eddig sem adott fel egyetlen percre sem.

Ahogy Edward haladt a folyosón, az egyszeriben szűkülni kezdett és egyre sötétebbé vált. Most vette csak észre, hogy eddig milyen fényesség vette körül, hogy ez a fény fokozatosan hagyja el őt. Vagy inkább ő hagyja el a fényt. Olyan érzése támadt, mintha egy anyaméhben születésére várna, magzatvízben lebegve. Azonban ez a lebegő érzés is tovatűnik és egy szűk folyosóban találja magát. Kényelmetlenül szűk, éppen csak annyi helye van, hogy saját tengelye körül megfordulhat. Ezt ki is használja, és lassan körbefordul. Nem észlel semmiféle változást, a hely ugyanolyan szűk, mint volt és kijáratot sem lát sehol. Sőt, semmit sem lát. Olyan mélységes-mély feketeség veszi körül, először arra gondol, biztosan vak. De akkor legalább a fényt meg tudná különböztetni a sötétségtől. Vagy mégsem? Fokozatosan keríti hatalmába a félelem, hogy nem tud innen kiszabadulni. Újra és újra körbefordul, de sem előre, sem felfelé nem mozdul egy tapodtat sem.

Mielőtt átadná magát a pániknak, józan gondolkodásra kényszeríti magát, aminek első jele, hogy mély levegőt vesz. Fel is ötlik benne az első józan gondolat: friss, kellemesen hűvös levegőt szív be. Légzőszervei működnek, és tartózkodási helyére – akárhol is van – folyamatosan árad a friss levegő. Megpróbálja kikémlelni az áramlás irányát. Ahonnan jön a levegő, arra van a kijárat. De nem fedezi fel. Következő érzékszervét teszi próbára. Fülel, hátha hall valami neszezést. Sajnos ezzel sem jár sikerrel. Az „anyaméh” szorosan és hangtalanul öleli körül. Feltámad benne a dühödt szabadulásvágy, ami erővel tölti fel. Anélkül, hogy tudatában lenne, elrugaszkodik helyéről. A mozdulat nem várt eredménnyel jár, elindul lefelé a szűk folyosóban. Meglepve tapasztalja, hogy az ő erőfeszítéseit a folyosó tovább segíti, pulzáló mozgással. A burok áttört, kellemes félhomályra érkezik.

Mély öntudatlan álomba merül.

(2002)

TEREMTÉS

Szombat volt. Ádám szokásos programjainak egyikét választotta: barátaival a Paradicsom nevű diszkóban találkoztak. Egy ideig beszélgettek, közben füves cigit szívtak. Hallgatták a zenét és nézték a táncolókat. Facér lányt kerestek, akivel ma éjjel jól érezhetik magukat. Aztán ki tudja… Talán még több is lehet belőle.
Ádám kicsit érettebb volt barátainál, ő nem egyszeri kalandot keresett, bár még csak 20 éves volt. Szeretett volna megismerkedni egy olyannal, akivel nem csak szexelni lehet, hanem beszélgetni is. Szereti a haverjait, Endre és Ákos igazán jó barátai, a többiek is jó haverok. Csak hát valami hiányzik még … Egy lány, akihez vonzódik, akivel jól érzi magát, hosszabb távon is.
Ritkán szív füves cigit, nincs igazán szüksége rá. Ma csak azért fogadta el, mert körülnézett és úgy látta, hogy „A lányt” ma sem találja meg. Lehet, hogy nem itt kéne keresnie?
A zene ismét elődübörgött a hangfalakból és akkor mégiscsak észrevette. Fekete nadrág van rajta és valami csillogó hacuka. Top, vagy valami ilyesminek hívják. Nem túl magas, de alacsony sem. Inkább olyan középtermetű. Nem sovány, vannak mellei, a dereka vékony, a csípője nőies. Egészében véve Ádámnak tetszett a lány, végre – ha átkarolja – nem lesz az az érzése, hogy egy pasit szorongat. Az arca is helyes, enyhén ovális feje van, és rövid haja.
Ádám még várt egy kicsit, azt figyelte, hogy van-e olyan srác a környéken, aki a lányhoz tartozik. Miután meggyőződött róla, hogy nincs, odament hozzá és elhívta táncolni. A lány mosolygott és igent mondott. Belemosódtak a táncoló tömegbe.

Hatalmas mennydörgés hallatszott, és egy villám kettéhasította a világot. Ádám mozdulatlanságba dermedt, ahogy látta távolodni a szemével behatárolható saját világának egyik felét. Nézte, ahogy mélyül és szélesedik a szakadék. Lassan távolodott, zsugorodott a számára érzékelhető világ egyik fele. Néhány perc telt el vagy néhány év? Fogalma sem volt róla, mert saját érzékszervei megszűntek létezni. Azt is csak onnan tudta, hogy ő maga él, mert mindezt valakinek látnia kellett. Anélkül, hogy körülnézett volna, érezte, hogy rajta kívül nincs egyetlen ember sem a világon. A növények: fák, cserjék, fű azonban érintetlenek maradtak, de állatot sem látott, még a legapróbb élőlényt sem. Csend volt, rezzenetlen néma csend, amiből hiányoztak a lélegző világ mindennapi neszezései. Az idő fogalma kikúszott a létezésből.

A hasadékból, illetve a már leszakadt világ helyén ködpára emelkedett. Mozgott, gomolygott, fehérlett. Ez volt az egyetlen mozgás, ami megtörte a mozdulatlanságot, őt magát is beleértve. A tompa fehérséget fel-felváltotta egy-egy fényesebb fehérség. Olyan volt, mintha a ködpára élne, lüktetne, lélegezne. Így is volt, mert a csendbe most már belevegyültek alig kivehető, halk hangok, zúgás, neszezés. Mintha egy új világ születne. Ádám valóban születésnek volt tanúja, mert szeme láttára különült el a párafelhőből egy lény, mely embert formázott, de csak körvonalait illetően. A lény súlytalan volt, áttetsző és lebegett. Fényesség vette körül, nem bántóan éles, de ahhoz elég, hogy az alak tündökölhessen. Egy nő volt, aki Ádám szemeláttára bontakozott ki a ködből. Mosolygott, de csak a szemével. Az arca, arcvonásai lágyak voltak, ám mozdulatlanok. A nő fehér ruhát viselt és az anyag puhán, lágyan lengte körül. A jelenség fokozatosan emelkedett ki a háttérből. Közeledett. Furcsa, lebegésszerű volt a haladása, bár már kirajzolódtak végtagjai és határozott testkörvonalai. Érezni lehetett, ahogy a súlytalan párából megszületett nő tömege sűrűsödni, növekedni kezd, emberivé válik. Egyre közelebb került Ádámhoz, míg kinyújtott karja elérte az övét és keze lágyan megérintette a kezét.

Ádám magához tért.
Körülnézett és hirtelen nem tudta, hol van. Lassan kezdett kitisztulni az agya. Az utcán volt, mellette Endre, Ákos és egy lány. A lányt jobban megnézte és visszatértek az emlékei. Ő volt az, akit táncolni hívott, de hogy került ide?
- Jól vagy? – hajolt hozzá Endre.
- Igen, de mi történt?
- Rosszul lettél, miközben táncoltunk – válaszolta a lány.
- Mi pedig észrevettük és kihoztunk a friss levegőre – folytatta Ákos.
- Köszönöm, már nincs semmi bajom, nyugodtan menjetek be – nézett Ádám a fiúkra.
- Én is? – kérdezte a lány.
- Ha te is úgy gondolod, örülnék, ha maradnál. A nagy hangzavarban még a nevedet sem tudtam megkérdezni. Én Ádám vagyok.
- Én pedig Éva.

Ádámnak eszébe jutott az a furcsa álom, amit csak nem rég álmodott a Nő teremtéséről, születéséről.

(2002)